Georg Kühlewind a Grál történetét nem középkori legendaként, hanem az ember belső fejlődésének eleven képeként tárja az olvasó elé. Parzival útját látva követjük azt a belső utat, hogy miként juthatunk el az önmagunkba zárt, mindig magányosságra ítélt tudattól a másik ember valódi észleléséig, megértéséig és az együttérző cselekvésig. A történet döntő kérdése nem az, hogy a hős milyen rendkívüli tettekre képes, hanem az, hogy megtanul-e figyelni, kérdezni és szeretetből odafordulni a másik emberhez.
A Grál keresése így mindannyiunk belső útjává válik, amelyben a szeretet nem pusztán egy érzés, hanem megismerő és gyógyító erő: olyan nyitottság, amelyben elhallgat az önzés, és feltárul a másik ember valósága.
A könyvborító George Frederic Watts (1817–1904) Sir Galahad című festménye felhasználásával készült.
Az osztatlan és töretlen figyelem össze tudja kötni az embereket, akárhol legyenek is. Ez az egész világot kitöltő és betöltő figyelem az igazi magasabb Én, aki az archaikus embernél és a gyereknél még nem individualizálódott, még nem egy egyén megnyilvánulása. Az újkori emberiség a Grál-kehely képében látta a megfelelő szellemi adományt. A viszonylag modern, már a tudati lélek jegyében álló attitűdre jellemző a kérdezés fontossága, ahogy Wolfram von Eschenbach művében megjelenik. Fel kell tenni a lényeges kérdést, és tilos feltenni a lényegtelent, amint Loherangrin kalandja mutatja. A megfelelő utasításokat le lehet olvasni a Grálról, amely a közös figyelem központja. Magára vonja a figyelmet, és ezáltal táplálni, frissíteni tudja az embereket, mintha visszatérne a bűnbeesés előtti „idő”, amikor az érzékelés, a lélegzés és a táplálkozás egyetlen folyamat volt. Ha a tudati lélek előkészítésének korában a Grál magára vonhatta is az őt körülvevő közösség figyelmét, az emberek igazi Énjét, a beköszöntő Mihály-korszakban már semmilyen kívülről adódó kép sem segíthet az embernek fölfelé vezető saját útján. Csak az aktív figyelem lehet szolgálatára, amely maga választja meg a koncentráció vagy meditáció témáját is, és az osztatlan figyelem központjába állítja. Ha valaki más is adja vagy ajánlja a témát, a gondolkodásban vagy a képzelésben akkor is a saját figyelmünkből kell megteremtenünk – a figyelem a téma „anyaga”. Ez teszi lehetővé, hogy a figyelem találkozzon önmagával a témában, felfedezze magát a tapasztalásban, és így valósul meg ebben a találkozásban az igazi Én-vagyok. Az új közösség a közös figyelemben jön létre, amely maga a közös szellemi, ünnepi vacsora kelyhe a Földön. Minden igazi, teljességgel valódi közösség a Szent Grál, az igazi emberi Én-lények közössége.
Hogy a közös nyelv néma volt, arról tanúskodik egyrészt a távkommunikáció vagy telepátia máig is fellelhető gyakorlata az archaikus népeknél, másrészt a nyelvek lényege, ami abban áll, hogy jelből és jelentésből állnak. Minél terjedelmesebb és pontosabb a jelrendszer – a „szóbő” nyelvek esetében –, annál kevesebb intuícióra van szüksége a hallgatónak, hogy „kitalálja” a jelentést; és minél „szófukarabb” egy nyelv – például hiányzik az igeragozás –, annál intuitívabbnak kell lennie a befogadásnak. Szélsőséges esetben a jelek teljesen hiányoznak, ekkor a közvetlen, közvetítetlen, néma kommunikáció működik. Ez játssza a főszerepet a kisgyerek beszédtanulásánál, általa tapasztalja meg a gyerek a jelek jelentését. A jelek jelentése, értelme mindig anyagtalan. Az anyagi jeleket össze kell olvasni, ha el akarunk jutni a jelentéshez, ezért egy szöveg olvasásánál vagy egy beszéd hallgatásánál anyagtalan kapcsolatba kerülünk a jelekkel. Az olvasó vagy hallgató ezen keresztül jut el az olvasottak vagy hallottak jelentéséhez, nyelv fölötti alakjához, ezen keresztül lép be a néma nyelv területére.