Ez a füzet arról szól, hogyan látja őt nagyobbik fia természettudósként.

„Gyermek- és kamaszkorom emlékei szerint édesapánk festõi munkássága a mindennapokban is körülvett. Ezek az emlékek meghatározóak számomra és öcsém számára is: szellemi-lelki fejlõdésünk kezdeteit jelentették. Mûveinek jelenléte szó szerint értendõ, például A tizenkét éves Jézus a templomban, a doktorok között címû, egyik kiemelkedõ alkotása a VIII. kerületi Krúdy utcai lakásunkban az én ágyam fölött függött. Ezen és más, a 70-es évek elejéig tartó festõi korszakának képein nemcsak gyönyörû színeket festett, hanem nagyon foglalkoztatta, mi több, nyugtalanította a színek mibenléte, a színek elmélete. Nyugtalanította,mert akárcsak nagy példaképe, Johann Wolfgang Goethe, aki negyven éven keresztül számos írásában, utoljára 1810-ben publikált Színtanában szembeszállt a newtoni színelmélettel, õ is tulajdonképpen a természettudományos vagy a technikai fejlõdés kritikusának tekintette magát. A legtöbb beszélgetésben, sõt írásaiban is így lépett fel, és sokakkal, akár velünk, a gyerekeivel is vitatkozott, érvelt, amikor a színekrõl beszélt, a színek magyarázatát kereste. Fõleg azt követõen, amikor – részben épp a természet iránti érdeklõdésébõl, szeretetébõl fakadóan, amit örököltünk – körvonalazódott, hogy öcsémmel mindketten természettudományi pályára lépünk.”