Parzival I-II
Írta: W Eschenbach
Szépirodalom; középkori lovagregény Tandori Dezső fordításában

keserv az és veszedelem.
Hű erejét ha férfi
hol rontja, hol tetézi,
mint kétszínű szarka:
üdv jár s gyalázat rajta.
Még szépen van az ingatag,
Mennye is, pokla is akad,
De aki széjjel szédül,
szénné feketül végül
szíve-lelke, ó, kárhozott!
Így boldogok azok,
kik megmaradnak erényben,
s vele égi fényben.

bizony, mihaszna préda,
ahol lomha az elme:
illan szökellve,
mint felvert fürge nyúl.
Tükör, de semmi rajta túl,
vagy vakok álma,
csalóka, hiába, se tárgya,
se maradása, állhatatlan,
villan, de kilobban,
nem ád túl sok örömet.
Hol szál szőr sosem serkedett,
Ki kopasztaná tenyerem?
Korán felkeljen az ilyen!
S még ha erre jajgatok,
azt hihetik, bolond vagyok.
Lehetne-e hű itt,
ami csak tovatűnik,
mint kútban a láng,
harmat nap iránt?
ki ne lenne kíváncsi,
mi értelmet rejt, mi lenne java,
ha már szól e história!
Tornán a lovag, bajt küldöz,
oszt-vesz, menekül s üldöz,
eltérül-fordul, támad,
s lesz dics és lesz gyalázat.
Ismerd, mi hogy megy föl s le,
s jól honolt benned az elme.
Nem lapulsz majd, nem kallódsz,
világgal ügyesen bajlódsz.
A tisztességtelenség
díja pokoltűz, rossz vég,
vagy jege elveri a jót.
Farkán fogod? Tapasztalod:
Kurta az! Maga futamodik,
ha a bögölyök megcsípik.
nem csak férfiú-okítás.
Tanácsot, asszony, neked is adok,
Jól teszed, ha meggondolod:
dicsérettel kit illess,
tudd, becsülete mint lesz,
és eképpen add néki
szerelmed díját, ha kéri!