Kocziha Miklós: Fejezetek egy Waldorf-iskola hétköznapjaiból

Pedagógia. Waldorf-mozgalom.

Akár szülőként, akár pedagógusként vagy a pedagógia iránt érdeklődő emberként olvassa ezt a könyvet, remélem, hogy talál majd olyat, ami újat mond a világról, gyerekekről, nevelésről, pedagógiáról, ami leköti érdeklődését, amiből “táplálkozni” tud – írja a szerző.

Írásomban három területet emeltem ki azon 38 év pedagógiai tapasztalataiból, amelyből 29 évnyit vagy éven át Waldorf-iskolában szereztem. Ez idő alatt nagyon sokat tanulhattam a gyerekekről és a gyerekektől. Ha az ember, a tanító kellőképpen figyel a gyerekekre, akikkel együttműködve újra és újra fel akarja fedezni a világot, sok ajándékot kaphat ebben a folyamatban. Ezért is köszönöm az engem írásra buzdító kollégáknak a biztatást, a támogatást, mert a tapasztalatok leírása közben újra átélhettem ennek a tanulásnak az élményeit, örömeit.

A három fejezetben leírt tapasztalatok, folyamatok, gyakorlatok egy folytonosan kereső és figyelő hozzáállásból születtek, és támaszkodtam arra a tudásra, értékre, a száz és száz jó gyakorlatra is, amit elődeink már kikutattak, felhalmoztak. Leginkább ezt a kereső, újat teremtő hozzáállást szeretném továbbadni.

I. fejezet: A bizonyítványvers

A Waldorf-iskolákban a diákok tanítóiktól minden tanév végén – a bizonyítvány részeként – egy verset kapnak arról, hogy kik ők. (…) A bizonyítványvers lényegében: kapcsolat a gyerekekkel. A közösen eltöltött folyamatban, a tanítás-tanulás folyamatában megélt emberi minőségek versben való megfogalmazása. (…) Minden gyerekben, minden emberben megragadható valamilyen szépség, érték, a “jó”, ami az adott gyerek, ember forrása, lényege. (…) A bizonyítványvers embertől emberig, az egyik individuumtól a másik individuumig érő jelzés, megszólítás, kapcsolat.

(…) Ugyanennek a tanulónak, aki aztán a hetedik osztályra még erősebben kolerikus lett, emellett nagyon-nagyon szerette a nyelvet, a költészetet, és mellette magát a versírást is mint feladatot, kihívást, egy tökéletes shakespeare-i szonettel sikerült megírnom a benne levő értékeket.

Ismét egy füzetének a borítója volt az ihletet adó: kemény, rideg, sok egyenesből, élből álló kövek, sziklák közül hullámossá váló vonalakból egy kecses szarvas feje bontakozott ki. Ezt így írtam meg:

Az ősködökben ott bújik az élet,

láthatatlan ott lappang az értelem,

szürke sziklák a homályba néznek,

bensejükben csírát bont a végtelen.

Megmozdulnak gyermekfényű csillagok,

lázas tűzben rezdül földi párjuk,

átváltozik minden, ami jég, fagyott,

s formát bontva nő a bátorságuk.

Az élettelen víg mozgásba lendül,

ívvé válik minden hegy és szöglet,

a szürke föld zöld Édenné zendül,

s egy büszke szarvas vág a hegynek-völgynek.

A holt anyagból így nő ki az élet,

rész a részzel így képez egészet.

Az emberi viszonyokban fejeződik ki a világhoz és az önmagunkhoz való kapcsolódásunk. A másik individuumra van szükségünk ahhoz, hogy a világban és a magunkban lévő “jót” felfedezhessük, megélhessük, használhassuk. Ez a kapcsolat, az egymásra való figyelem fejeződik ki a bizonyítványversben.

Annak idején, amikor az első magyarországi Waldorf-tanárképzést végeztem 1991-ben, Székely Györgytől a következő meditatív mondatokat kaptuk ajándékba:

Az értés: öröm.
A figyelem az én.
A figyelem: szeretet.

A Kláris Kiadó és Művészeti Műhely

szeretettel ajánlja figyelmükbe

Székely György, azaz Georg Kühlewind

magyarul megjelent könyveit,

melyeknek közös, visszatérő témája

az értés, az öröm, a figyelem, az én,

a szeretet, a teremtés, a Szó, a Logosz.

II. fejezet: A ritmikus rész

A Waldorf-iskolákban elsőtől nyolcadik osztályig minden reggel – a nap legaktívabb időszakában – 30-50 percen át tart a tanítási-tanulási folyamatnak az a része, amelyben az osztály többnyire körbenállva vagy valamilyen geometriai alakzatot bejárva énekel, verseket mond, babzsákokat adogat egymásnak, esetleg ugrókötelezik stb., vagyis szociális és drámajátékos tevékenységet végez. A gyerekek számára ezek ugyan játékosak, de ugyanakkor nagy figyelmet is kívánnak. Az ilyen tevékenységeket összefoglalva “ritmikus rész“-nek nevezzük.

A ritmikus részt a tanítók a gyerekekkel megélt folyamatokban úgy illesztik be a főoktatás másfél-két órájába, hogy az légzést, változást adjon a tanulási folyamatban. Így a ritmusban, mozgásban, zeneiségben és játékban megélt – “megtanult” – ismeretek a frontális, “fejnek szóló” füzetmunkában támasztékot adnak a gyerekeknek a tanulandó anyag igazi belsővé válásában. (…) Comenius is azt írja, hogy ne csak verbális módon, hanem mindenféle szemléltető eszközökkel is tanítsuk a különféle tantárgyakat. Fontos, hogy a gyerekek minél több érzékszervüket használják a tananyagok elsajátításában.

III. fejezet: Az ugrókötél

Vajon mi lehet az a különös vonzerő, ami odaköti a gyerekek figyelmét, lényét? Az, hogy a kisiskolások 6 éves koruktól 9-10 éves korukig “ösztönösen”, tapasztalásban, érzékelésben és cselekvésben élik meg, tanulják meg a “világot” és önmagukat, illetve azokat a folyamatokat, amelyek végzése során éppen saját lényüket és képességeiket is átélik: vagyis a megismerés folyamatát.

Más szempontból úgy is mondhatjuk, hogy ebben az időszakban a gyerekek az érzésen és az akaraton keresztül élik meg magukat, a világot és a tanulást, és ennek az érzésnek a megélésére vágynak.

Huszonnyolc év kötélhajtó tapasztalata alapján ma azt mondom, hogy a lent és a fönt közötti kapcsolatban, annak uralásában, átélésében, és abban a szabadságban, amit a folyamatban átélnek az ugró gyerekek, ott van a fantázia, a fantázia-erő. Ezért állnak sorba a forgó kötelek előtt, hogy ezt az érzést, ezt az erőt saját mozgásukban szabályozva átélhessék.

Mert az ember vágyik a szabadságra és a teremtőképességre….

A szerző által hivatkozott felhasznált irodalmi listán szerepel két olyan könyv, mely kiadónk gondozásában jelent meg. Ezeket ajánljuk most figyelmükbe.