Újrateremteni az életet

Kiadói gondolatok Malgot Istvánról

Malgot István alkotó ember. Örökkön újrafogalmazza és újrateremti a világot. Fentről merít: hogy is van kitalálva, miképpen van elrendelve az ember, mire gondolt a teremtő – kérdezi magától, kérdezi tőlünk. A teremtés szándékait kutatja, és fordítja le életébe, s az anyagba egyaránt. Anyaga sokféle: kő, fa, gipsz, karton, de legfőképpen: hús-vér ember.

Épít házakat, kalákában és magányos egyedül. A falakat maga készítette téglákból önti, az ablakokat maga faragja, emeli a hatalmas gerendákat, maradék fából bútorokat farag. Készít szobrokat, hol jókedvéből, öröméből, hol fájdalmából, elégedetlen pörlekedéséből, saját érzéseiből gyúrja meg őket, teremti a lényeket. Méricskéli a születő lényt a Mindenható fényében, méri hozzá, vizsgálja szüntelen egy kozmikus mércével.

Játszik színházat, vidámságosat és komolyat, emberekből gyúr éneket és drámát, a múlékony időben mozgásba rajzolja mintáit. Rendez: a rendet keresi, és azt teremti újra, amit gondolataival megszerkeszt. Ember az anyaga, egyenként, külön-külön vagy csapatban, együtt, közösségben.

Elbukik, feláll, újrakezdi. Erőszakosan küzd, állhatatosan, makacsul ragaszkodik az igazsághoz – amit még ő sem ismer, csak kutat, állandó változásban. Kellemetlen alak: nem tágít a maga megtalált igazától. És megszüli erővel, mások segedelmével és mások ellenállásában, és megméri a születő tettet: s ha könnyűnek találtatik, újragyúrja. Szabadságában kockázatot vállal. Nem fél a magánytól, az elszigetelődéstől, a közösség ólmelege helyett a csillagok törvényeihez igazítja tetteit.

Forgat filmet, összerakja a világot időben is, maradandó képkockákban, a világot, ahogy ő látja szeretett Ázsiáját, és a Cigány holdat. Képeket alkot, díszletet készít, embereket, színészeket komponál – küzd térrel, színnel, formával, hanggal, dallammal, idővel, s legnagyobb küzdelme mindig: az ember. Önmaga, és a másik. A világot, az egészet kívánja újradefiniálni. 

Ír könyveket, anyaga a szó, a mondat, a betű, a gondolatok és szóvirágok kacskaringó, ölelő lánca. Témája a melegség, a szeretet, amelyet Ázsiában talál, s hozza el a hidegebb Európába, saját hűvösödő szívébe engedi újra és újra a sugárzó meleget. Témája a mosolyok, az ölelések, az érintés.

S ha szűkké válik számára az ázsiai kunyhó, a kicsi után újra a nagyot markolja, gyúrja új életre: polgári közösségeket gondol, helyi demokráciát, közösségteremtést, kicsiből nagyba formálódót, apró alkotó közösségek országformáló erejét álmodja.

Újságot szerkeszt, nagy lámpással keresi és gyűjti össze az értékeket, mutatja fel kamaszos lelkesedéssel. Az emberben lakozó istenit ébresztgeti, keresi annak szövetségét a másikban lakó istennel, s a földi viszonyaink mércéje itt is: az isteni rend. Tudja: az embernek joga és kötelessége a maga isteni arcára formálni a való világ rendjét. S tudja: a halál ott kezdődik, ahol az ember erről a jogáról lemond.

Malgot az élet oldalára áll, újrateremt, a hibásat, a tökéletlent, önmagát is újragyúrja. A gyengék, elesettek pártolója, kellemetlen kérdéseket feszeget. 

Felvállalja az udvari bolond szerepét, ha mást nem is tehet, legalább a szív szavát hallja és hallatja, egy hideg, számító, kapzsi és mohó korban. Nem tör feltétlen elismerésre, külső sikerre. Bízik abban, hogy a csendes tettek kisugárzanak, hogy a személyes és helyi ügyek egymásra épülnek, kőre kő.

Malgot nem hinni, hanem tudni akar. Semmi sem elég szent számára, hogy ne gyúrja újra, alakítsa át. És  semmi sem elég profán, hogy ne mérhetetlen kíváncsisággal és tisztelettel forduljon felé. Nem hinni, hanem tudni akarja az embert, a legkisebb Istent. Kegyetlen őszinteséggel játszik, megsértve, megbántva mindazokat, akik nem bírják elviselni ezeket a dimenziókat, akik a megbékélés melegét és kiszámíthatóságát keresik. Számára az egyetlen érdemben létező a lehetetlen. A lehetetlen, amiért érdemes küzdeni, és ha csak töredékesen is, de megvalósítani.

Szobrai lények, melyekbe ő lehel életet. Teremtőjük esetlenségét és küzdelmét magukban hordozzák. Sokasodnak, talán rajtuk keresztül meghallhatjuk és megláthatjuk teremtőjük felénk sugárzó szeretetét. Merthogy: értünk teremti őket. Szülőjük: Malgot minden ember iránt érzett szeretete.  /Lendvay Miklós/