Az individuális ember egyetlen kijelentés, egy szó, egy nagy intuíció.
Az igazság szeretete minden más szeretet kezdete. Az emberi szeretet a másik ember igazságára vonatkozik. A szó valósága, hullámzása tôlem hozzád; ez a realitás, amely képes valóban összekötni az embereket. A Logosz az, aki az embereket emberiséggé kapcsolja össze.

„Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél.”
Az ember, mint szóra képes lény, behozza a törvények világába a szabadságot; a szabadság világába pedig a megjelenő szavak újonnan meghódított világát – az emberi megismerést és teremtést. A Szó állt történetének kezdetén, a Szó áll középen, és a Szóval is fog bevégződni.

Az ember léte a szóban kezdődik, amely az én és a te között lebeg. A Logosz kapcsolja össze az embereket a szón át. Aki másban keresi az összekötő elemet, elmegy az új parancsolat mellett. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” – ez nem „összehasonlítás”, sokkal inkább azt jelenti: szeresd őt, mert valójában te vagy az, ő hordozza igazi lényedet.

A szó-jellegű játssza a központi szerepet az itt következő vizsgálódásokban, és nem az idea. Az emberi szó, mivel részben megjelenik az érzeti világban, részben rejtetten, a tudat tevékenységeként él, egyaránt szolgálhat az ember és az érzeti világ modelljeként. Ezeknek – akárcsak a szónak – maga az ember adja rejtett részét, értelmét.

„Ahhoz, hogy a teremtés nyolcadik napja, a világnak ember általi továbbteremtése beköszöntsön, az embernek Szent György mozdulatát kellene megvalósítania. (…) Lefordítva mai nyelvünkre: az emberi nem válságát csak úgy oldhatjuk meg, ha tudatos utat találunk a lélek ege felé (…) nem a sárkányra kell szegeznünk a tekintetünket.”

„Ez a könyv a szerző szándékától függetlenül a modern művészet általános jellemvonásához közelít: sok aktivitást követel az olvasótól, ha a közönséges értésen túl egyéb elvárásokat is táplál – a szerző reménye ez. (…)
Az első tanú a reflektáló, aki a tudati folyamatok múltjáról tanúskodik, a második az igazi tanú, aki a saját jelenét átéli.”

Azt gondoljuk: elég okos és jó vagyok, úgy ahogy vagyok ahhoz, hogy megoldjam a magam és a világ élet-kérdéseit.
Nos, a nagy művészeknek naponta több órát kell gyakorolniuk. És mi, akik talán nem is vagyunk olyan nagy virtuózok a megismerés és a morális kérdések területén, mennyit gyakorolunk ezen az általános-emberi területen?

„Ez a szöveg tudatunkat akarja tágítani, iskolázni. Olvassuk, és könnyedén elszédülünk. Miről is van itt szó? Nem a gyerekeinkről fogunk itt hallani? Éppenséggel azokról, akikkel gondunk van – a nehéz gyerekekről? Mintha itt rólunk lenne szó (…) a mi figyelmünkről, a mi koncentrációs lehetőségeinkről, a mi belső tartásunkról.”

Ha fizikai munkát végzünk, vagy valamilyen célirányos tevékenységet folytatunk, rendszerint a “kemény” akaratot használjuk. A beszédben, az emlékezésnél, minden művészi tevékenységnél és a meditációban azonban másfajta akarat működik. A szerző megmutatja, hogyan tanulhatjuk meg meditáció és gyakorlás révén ennek a „szelíd” akaratnak az alkalmazását.

A mai ember irracionálisan viselkedik, amikor megfeledkezik mind a gondolkodásban, mind az észlelésben való szerepéről. Ez a felejtés nem ártatlan-véletlen. Ha az ember felhagyna ezzel a felejtéssel, akkor az előtt a feladat előtt állna, hogy egész világképét, kultúráját, a szociális berendezéseket meg kellene változtatnia.