“1968 számunkra két legfontosabb eseménye a nyár végéig tartó prágai tavasz és Tandori Dezső Töredék Hamletnek című verseskötetének megjelenése volt.”
– Tábor Ádám, Élet és Irodalom 2008 nyara

Ifjú szívek, talán ti még igazoljátok, hogy ha zseni nem vagyok is, lángelme pláne nem, de bár nem világítok meg túl sokat, lánglélek még lehetek.
Ifjú szívek.
*
Amikor nem bírok beszélgetni valakivel, tudod, mi az? A kapcsolat vágya megvan, marad.
De ha már beszélgettem valakivel, a kapcsolat vágya is elvész.

A „csinálás” felelőssége (ösztönösen, persze, direktbe nem megy) meg növekszik, ha a szerelem már nem mentség. De nem is háborúzom, nem, azt se.

A szerelem fogalma ide nyilván kicsit a szent Parzival fordításából jött, köszönet érte L. M. barátomnak, hogy rám bízta, s gondolom, kölcsönös, hogy két szellemi „fél” nem tehet eleget kölcsönösen minden formaságnak … hálám zavartalan ugyanígy itteni Kiadómat illetőleg … és csak az ízetlenség félelme tart vissza, hogy mi mindent köszönök úgy 2007 márciusa óta. Mulatságos, itt a Goethe-medál, melyet igen kevesen kapnak meg, s én, miután másodéves szigorlatomon a magam módján csúcson voltam „németből”, utána egyetemistaként inkább hanyatlottam … stb. – – – valamit talán mégis csináltam, azóta, tiszta móka ez az elismerés, csuda, így is! Én, a rossz fiú … így!

Megviselnek már mindenütt (légszomjammal, teljesen elromlott járásommal) a különböző megjelenések … hősiesen álltam a sarat. Az írás nem hősiesség, az vagy megy, vagy nem. De vannak olyan anyaszerűségek a társadalomban (mégis ott, igen!), melyeket … melyeknek … De én szentül bízom benne, hogy temetésemig gól nélkül úszom meg, s csak ott kell megjelennem.

Ám ennek a képzetnek rettentő ára van. Az elképzelt halál! Minden napom rémálom (a régi rémálmokat, százával a halálos, az elemien rontó veszélyeket már csak a diszkréció okán sem emlegethetem fel, és sőt és plusz) – (félbe-szerbe meg, az nem sport), nem szabad, hogy emberek (orvosok) kezére kerüljek, mindig ugyanezen a fekhelyemen kéne aludnom … szeretteimnek romlása, az ország romlása borzaszt … már ha ilyen következik, következne. Ez hát az az irodalom-szerelem-vesztettem állag, melyet más szóval elmondani nem tudok. Ah, ne gúnyoljanak, hogy: „Nincsen arra szó? Idenekem azt a szót.” (Pl. szegény hülye, ld. Beckett, ahol Krapp magáról mondja ezt, Utolsó tekercs. Én nem e dolgaimért nem tartom magam hülyének, múltbéli dolgok lehetnek, persze.) Ez itt mégis mind az irodalomról szólt, 1948–1968–2008.

– részlet a könyvből