A játékok és a sport hatása a gyerekek fejlődésére

Teljességében kell megélnünk a világot, mivel a gyermeki lét jellemzõje a teljes jelenlét. Milyen azonban az a világ, amelybe a mai gyermek belép? S miért kell ma az egykor spontán megtanult dolgok nagyrészét tudatosan kifejleszteni: mi több, tanítani a gyerekeknek? Lelkiismeretesen és tudatosan csak akkor állíthatjuk össze az iskolai tantervet, ha minden egyes évfolyamnál felmérjük, mi az, amit a gyerekek nem hoztak magukkal. Ha igazán odafigyelünk arra, hogy milyen területeken van szükségük irányításunkra, a gyerekektől megtudhatjuk, mire kell megtanítanunk őket. Ma ezeket a területeket az olyan könyvek segítségével térképezhetjük fel legpontosabban, amilyen például a Gyermekeink játékai című könyv is. Ma már ugyan is látjuk, hogy a gyerekeknek meg kell tanítani, milyen kapcsolatban áll testük a világgal, s ami a legfontosabb: a többi emberrel. Az olyan világban például, ahol a nézés nem feltétlenül jelenti a látást, a látni tudást tanítani kell, de legalábbis fejleszteni, hogy a tanuló eljusson az igazi látásig, ami a látó és a látott dolog közt kreatív kölcsönhatást feltételez. Ennek kialakulására nem ad lehetőséget a tévén vagy a számítógép képernyőjén megjelenõ képek látszatvilága.

43. KIRÁLY

Itt a farkas helyett a király áll a játéktér egyik végében, és azt mondja: „Én vagyok a király!” Ekkor megfordul, hogy megnézze, mozog-e valaki, majd visszafordul. Amikor az első játékos megérinti a királyt, az kergetni kezdi a gyerekeket a kezdő vonal felé, és akit megfog, az örökli a trónt.

Ezek a játékok abban segítenek a gyerekeknek, hogy jobban érzékeljék testük mozgását: amikor megpróbálnak mozdulatlanná válni, megtanulnak uralkodni végtagjaikon. A Nagymama papucsa egyben olyan játék, amely lehetőséget teremt arra, hogy a gyerekek szembe nézzenek a természetükbõl adódó következményekkel. Láttam például, ahogy egy szangvinikus gyerek túl hevesen és folyamatosan haladt előre, aminek következtében gyakran hátraküldték. A flegmatikus és a melankolikus gyerekek viszont olyan lassan mozognak előre, hogy a nagymama sose fogja meg őket, ugyanakkor azonban arra sincs esélyük, hogy megszerezzék a papucsot, így kimaradnak a legjobb mulatságból. Azáltal, hogy a többi gyereket oda küldik vissza, ahol az óvatos melankolikus áll, megnő a saját és a mások szemében, s emellett új lehetőséget kap arra, hogy az élvonalban nyomuljon előre. A melankolikus gyerek, aki gyakran érzi úgy, hogy őt kihagyják a játékból, ezzel a szabállyal a csapat „megmentője” lehet, s olyan társaitól is kaphat dicséretet, akik általában semmibe veszik, vagy megjegyzéseikkel kényelmetlen helyzetbe hozzák.

Az utolsó változat szintén nagyon népszerű. Az, ahogy vissza kell csempészni a papucsot a kezdő vonalhoz, arra emlékeztet, hogyan lehet kijátszani a felettünk uralkodókat, s ezt imádják a gyerekek! Ebben az életkorban a varázslat is lenyűgözi őket, s abban a pillanatban, amikor a papucs megjelenik a kezdővonal mögött, a nagymama igazi meglepetést él át: olyan, mintha varázslat történt volna!