„Karátson Gábor nemegyszer meghökkentő megállapításokat tett a művészetről. Meghökkentőnek nevezzük őket, mert olyan nagy, végső összegzéseket, a művészet egészéről olyan megformált gondolatokat fogalmazott meg, amelyek alapján az az érzésünk, hogy az ő számára az igazi, nagy művészet korszaka valahol az őskor és a kora reneszánsz közötti időszakban jelölhető ki. Azt követően már csak kevesekről tartotta érdemesnek szólni, s e kevesek között Rembrandt, Csontváry Kosztka Tivadar vagy Vajda Lajos nevét említhetjük.
   Karátson Gábor művészetről vallott gondolatainak az egyik legtöbbször kidolgozott és legszebben megfogalmazott alaptétele, hogy a kép egyszerre része is a mindennapi valóságnak, de ugyanakkor egy külön, jelentéssel telített valóság is. „A kép elkülönített hely. Nem része sem az anyagi, sem a gondolati világnak. De mind a kettő felé nyitva áll. Területét nehéz földeríteni. Akár a gondolat, akár az anyag felől vágunk neki, rövidesen a semmibe esünk: kiszikkadunk, s élő dologra nem találunk, csak egyre tévetegebben keringő eszmékre vagy száradt, mozdulni sem akaró anyagra. A képpel csak szembehelyezkedni lehet. Szembehelyezkedni: vállalni a sajátos létformát, amelyben áll. Ez a létforma benne rejlik az emberi szellemben is. Utat kell törnünk hozzá.
   A gondolati és az anyagi, a belső és a külső lét között a képben valóságos kapcsolat van. Ezt a kapcsolatot azonban egy elvontan gondolt képre nézve fogalmilag megteremteni nem lehet. Ez a kapcsolat mindig csak megtörténik a kép születésében.
   Mert a kép nem a róla készített reprodukció.”