“Auschwitzban minden pillanat a földi pokol volt. De Auschwitz
volt a legjobb iskolám is. A veszteségnek, a kínzásnak, az éhezésnek és a halál állandó fenyegetésének kiszolgáltatva a túlélésés a szabadság olyan eszközeit fedeztem fel, amelyeket azóta is mindennap használok a klinikai pszichológiai gyakorlatomban, ahogy a magánéletemben is.

(…)

Most, amikor 2019 őszén ezt a bevezetőt írom, kilencvenkét éves vagyok. 1978-ban doktoráltam klinikai pszichológiából, és több mint negyven éve kezelem a klienseimet terápiás környezetben.

(…)

Pszichológusként, anyaként, nagymamaként és dédnagymamaként, a magam és mások viselkedésének megfigyelőjeként, Auschwitz-túlélőként azért állok itt, hogy elmondjam: a legrosszabb börtön nem az, ahova a nácik zártak. A legrosszabb börtön az, amit önmagam köré építettem.”