„A   XIX.  század  elejéig,  a  romantika  koráig  nyúlik  vissza  élet  és  művészet  dichotómiájának  szerteágazó  problémaszövevénye,  köztük  a  zsenialitás,  a  bohém  művészélet,  a  művész  másságának  témái: a művészsors kihívásai a századfordulóra, legjobban Thomas Mann irodalmi munkásságának köszönhetően kerültek új megvilágításba, és már egyértelműen a polgáriassággal, a polgári környezettel szemben fogalmazódtak meg. A polgári életforma biztonsága és a művészi lét szabadsága közötti feszültség, vagyis az, hogy a művész hogyan tud beilleszkedni vagy szembenézni a társadalmi normákat betartó,   kiszámítható   polgári   élettel,   és   hogyan   egyezteti   össze   belső  vágyait  a  külső  elvárásokkal, a századfordulón fellépő művészgenerációk számára gyakran sorskérdéssé vált, és konfliktusokkal terhelt, sokszor nagy áldozatot követelő döntések sorozatát vonta maga után.

Rózsaffy Dezső és Rózsaffy Dezsőné Olga Goncsarova Lempitzky külön-külön, egymástól függetlenül, ha más-más stációkon keresztül is, de fiatalon már ezt a rendhagyó, művészi utat járták be. Megismerkedésükkel, majd  házasságukkal és családalapításukkal felmenőiktől jelentősen eltérő életformát választottak, amellyel az őt követő generációk életére egészen napjainkig hatással vannak.

Granasztói Pál építész, író, aki Rózsaffy Dezső lányának, Rózsaffy Lucynek volt a férje, Vallomás és búcsú című önéletrajzi művében érzékletesen összegzi a Rózsaffy család művésztlétről alkotott felfogását: „Az anyagias, érdekhajhászó polgári felfogás iránti ellenszenv volt az oka annak, hogy feleségem és családja egyedül igaznak   és   értékesnek   a   művészetet,   egyedül  igaz  és  értékes  embereknek  a  művészeket  tekintette. A művészeknek minden önző, erkölcstelen vagy ellenszenves cselekedetüket megbocsájtották, mert mentségüknek alkotásukat, és az ezzel járó idegfeszültséget tekintették.”