A füzet bevezető sorai önmagukért beszélnek:

„1956 nyarán egy barátommal elmentünk Erdélybe. […] Mikor megjöttem Budapestre, úgy éreztem, hogy ez egy rettenetesen unalmas város, és hogy itt aztán soha nem fog történni semmi érdekes. Egy savószínű, ázott, vacak hely. A Rajk-temetésről valamit hallottam, de nem mentem el rá. Úgy taksáltam, hogy enyhülési folyamat  van,  nem  gondoltam,  hogy  lesz  itt  valami.  Nem  voltam  soha  marxista,  nem nagyon érdekelt a politika.”

Amikor 1956 szeptemberében Karátson Gábor – a későbbi író, grafikus, a Duna-mozgalom úttörő személyisége – megérkezett a „savószínű” Budapestre, nem gondolta, hogy a következõ egy évben élete gyökeresen megváltozik.

Jelen tanulmány célja, hogy rekonstruálja Karátson Gábor szerepét az 1956-os forradalom során, és feltárja a megtorlások következtében elszenvedett megpróbáltatásait. A megtorló gépezet által keletkeztetett források mellé (vizsgálati anyagok, bírósági per jegyzőkönyvei) igyekeztem odakapcsolni Karátson hagyatékának darabjait, interjúkat,  visszaemlékezéseket, illetve egyéb egodokumentumokat, melyek más perspektívából világítják meg az eseményeket. Megismerhetjük a vád és a védelem iratait, a megtorló gépezet és a megtorlás elől menekülő egyén nézőpontját. Karátson 1989 után adott interjúinak, valamit Ötvenhatos regényének köszönhetően megjelenik a hosszú idő távlatából emlékező egyén is.

Az emlékezés természetesen szubjektív: a megszólaló saját magáról beszél, előtérbe a mindenkori narrátor szempontjai kerülnek. Ilyenkor az egyén bizonyos eseményeket óhatatlanul elhallgat vagy lényegtelennek tart, azaz saját szempontjai szerint szelektál és konstruál.

A Cambridge-i Egyetemen oktató pszichológus, Frederic C. Bartlett szerint az emlék nem pontos mása, és nem is pontos lenyomata a velünk történteknek. Szerinte „az emlékezés sokkal inkább konstrukciós kérdés, semmint puszta reprodukció”.