Leginkább filozófusnak mondanánk Karátson Gábort, de olyan filozófusnak, aki képeket fest és képekben gondolkodik. Esszéi szellemi tájékozódásának sokszínűségét tanúsítják. Önéletrajzi ihletésű regényei szokatlan nézőpontból, ritka őszinteséggel szólnak a rendszerváltozás korában élt értelmiségi nemzedék szerepválságáról, útkereséséről. A kínai kultúra két alapműve, a Tao te king és a Ji King fordításához fűzött kommentárjai új megvilágításba helyezik a keleti és a nyugati gondolkodás viszonyát: régóta járatlan szellemi ösvényeket tárnak fel, melyek mintha kifelé vezetnének Európa szellemi válságából.

Ahogy Lányi András írja:

“Beszámolóm csak látszólag kezdődik a történet közepén, hiszen a rendszerváltozás és a Duna elterelésének évei: barátságunk kezdete. Én pedig azokat az eseményeket és eszméket fogom bemutatni, amelyek bennünket összehoztak. Karátson Gábor munkásságából annyit, amennyit megértettem belőle.

Ha tudnék sem akarnék néhai barátomról életrajzíróhoz illő távolságtartással beszélni, vagy tudományos igénnyel “értékelni” műveit. Szellemi öröksége kitér minden kényszeredett leltározási szándék elől. Az a szerep, amit ökológiai eszmélésünk történetében, ha tetszik, a hazai zöldmozgalmak történetében betöltött, alkotói pályafutásának ugyanolyan jelentős része, mint a festmények, a könyvek, a kínai fordítások.”