Gyermekmegfigyelés a Waldorf-iskolában

A szerző előszava:

Ez a kis könyv azért született meg, mert aggodalommal tölt el a mai és a jövőbeni pedagógusok és gyerekek helyzete. Egy olyan korszakban élünk, amikor a felnőttnek önmagával is rengeteg problémája van. Talán a legfőbb kérdése az, hogyan győzze le a kínzó egyedüllétet, hogyan tud együttdolgozni másokkal. A megosztott tanári kollégiumok nem alkalmasak arra, hogy új inspirációkkal adjanak lendületet a nevelői munkának. Persze sok kivétel van. Viszont évek óta azt tapasztalom, egyre kevésbé értékeljük egymást, és egyre kevésbé vesszük figyelembe egymás munkáját.
A nehézségek kedvünket szegik. Fáradt, gyakran betegségbe menekülő felnőtteket látunk magunk körül. A kezdeti lelkesedés gyorsan elvész, maradnak a már előre is látható, kötelességekkel teli hétköznapok. Az állandó fáradtság a magánéletre is kihat, türelmetlenek vagyunk és elégedetlenek.

Mindeközben a gyerekek újabb és újabb generációi jönnek, akik figyelmi- és magatartásbeli problémáikkal soha nem látott nehézségek elé állítanak bennünket. Ha azonban kicsit mélyebbre nézünk magunkban, bevallhatjuk, hogy nem is értjük a mai gyerekeket. Közömbösség és tiszteletlenség jellemzi a kapcsolatainkat felnőttel, gyerekkel egyaránt. Tanítani, nevelni szeretnénk, de hogyan lehetséges ez, amikor már egymást is nehezen szólítjuk meg?

A felnőttek önmagukkal és egymással szembeni elbizonytalanodása kihat a pedagógiára. Nehézségeink között elfelejtjük építeni belső ember-ideálunkat, és ezért a gyerekeknek sem tudunk ideálokat mutatni. Lelkesedésünk hiányát a gyerekek azonnal magukévá teszik. Most nem a kivételekről van szó. Nem azokról a pedagógusokról, akik magukkal hozott képességeik miatt nem ismerik ezeket a problémákat. Nem is azokról, akik nem ismerik fel, vagy nem akarják felismerni azokat. Ez a könyv elsősorban azokhoz szól, akik változást szeretnének elérni az életükben és ezért önmagukon is dolgozni akarnak.

Ha kicsit messzebbről nézünk a felvázolt képre, akkor két megfigyelést is tehetünk. Az egyik az, hogy a jövőbeni helyzet biztosan nem lesz könnyebb, mivel a nehézségek − természetük szerint − nem fognak maguktól megoldódni, sőt, előreláthatólag még inkább nőni fognak. A másik megfigyelés az, hogy ameddig magunkban nem teszünk rendet, addig se a felnőtt-, se a gyerekközösség felé nem tudunk értéssel és megértéssel fordulni. Talán nem is a mai gyerekekkel van olyan sok probléma, hanem csak kényelmetlen tükröt tartanak elénk?

Az, hogy úgy tűnik, hogy régebben egyszerűbb volt mindez, rámutat arra, hogy egy olyan időszakban élünk, amikor a felnőttnek saját lelki higiéniájáért tennie kell valamit. Ez növekvő szabadságunk ára is egyben. Az is világosan látszik, hogy ezért mindenkinek magának kell tennie, nem tehetnek mások helyettünk. Az általános bajok mögött individuális problémák húzódnak meg.
Ezért ne is várja azt az olvasó, hogy az elkövetkezőkben általános megoldásról lesz szó. Egy olyan kísérlet bemutatásáról lesz szó, ami a steineri gyakorlatok tapasztalataira épül, de individuális kidolgozása az olvasóra vár. Ezt az egyéni munkát szeretné ez az írás ösztönözni és támogatni.
Egy dologban biztos egyetérthetünk: Ha nem teszünk semmit, semmilyen pozitív változásra nem várhatunk a jövőben.
Mivel individuális útról van szó, a témával  kapcsolatos más szerzők írásai is olvashatók a könyvben. Ezeknek közös vonását úgy lehetne körülírni: a tenni akarás szeretete. Ezekben az írásokban ennek a szeretetnek felfedezhető egy közös vonása, ami felkeltheti az olvasó figyelmét.

Minden figyelem, amit önmagunk felé fordítunk, amivel védjük magunkat a kihívások ellen, elvonódik attól és hiányzik abból, amit a feladat megoldása felé irányíthatnánk. Az elsődleges cél nem az, hogy mi boldogok legyünk. A boldogság annak a  következménye kell legyen, hogy a környezetünknek örömet tudunk szerezni, hogy másokat segíthetünk abban, hogy nehézségeikben megértő társat találjanak.

„Ha felfedezem: nekem sohasem lehet igazam, mert az igazság nem tehető tulajdonná, és ezért nem érdem, akkor nem táplálhatok ellenszenvet azzal szemben, aki hibázik, akinek „nincs igaza”, – mivel ez nem az ő hiányossága.
Ha azonban úgy gondolom, igazam van – legalább az egyetlen logikus konzekvenciát le kellene ebből vonnom: ha a másik téved, hibát követ el, akkor feltétlenül ő a gyengébb, a megtámadott, a kísértett, én pedig az erősebb, egészségesebb, tehát nekem van meg a lehetőségem arra, hogy segítsek neki,
nekem kell megtennem az első lépést. Ha az ő lépésére várok, őt nyilvánítom az erősebbnek, elismerem, hogy ő az, akinek igaza van, én pedig hazugságban vagyok.”1

1 Részlet Georg Kühlewind: A hetedik nap vége című könyvéből, A megbocsátás című fejezetből (Kláris Kiadó, Budapest 2004)